Csókok ízét érzem még a számban, bedobok néhány bugyit a hátizsákomba, egészen keveset, két kis rövid szoknyát, néhány napra felruccanok Budapestre, összepuszilom a családot, beugrok egy kis melltapizásra, aztán orevoá nyár, orevoá szerelem.

A forgatókönyv a Kékgolyó utcában történtek miatt átíródott: masztektómia szeptember végén.

A mellemben kezdődött minden - úgy vélik - én nem hiszem, szerintem inkább ott folytatódott.

Egy icipici kis csomó megjelenése a mellben nem lehet nagy tragédia, még az sem, hogy az el kezd lassan nőni, olyannyira, hogy érzed, hamarosan három melled van; két kisebb és egy nagyobb. Szerinted hihetetlen, hogy mennyire lehet szeretni egy csomót annak ellenére, hogy sejted, nem is olyan jóindulatú az, mint amilyennek lennie kellene egy ilyen testben, mint amilyen a tied. Becézgeted, minden nap gondolsz rá, törődsz vele, mintha életerőt kapnál tőle. Senki nem meri sejteni róla, hogy alattomos, hogy rákos.

Egy kedvesen idős doktornő azt állítja róla, hogy esztétikailag csúnya, ergo ajánlatos eltávolítani, azt már nem hangsúlyozza, hogy kicsikém, minél hamarabb kérje a kést, máskülönben nincs több nyár, nincs több szerelem. Aztán egy véletlen folytán olyan doktorhoz kerülsz, aki a család harmadik generációjáig visszanyúló betegségkrónikája hallatán már sejti, aztán érzi, hogy a halál választottja vagy. Anyám és egy kicsit én is hisszük: varázslóhoz van szerencsénk; végre valaki, aki felismeri a Rákot, végre valaki, aki meg is szabadít tőle. Az ára? A mellem! Azt nem, azt nem szabad elvenni egy lánytól, nincs arra senkinek és semminek sem joga!

Mi is csak emberek vagyunk! Vissza-visszacseng a Doktor úr szava, megértem, de ha meg tud születni egy olyan betegség, mint a rák, akkor miért nem tud születni arra olyan ember, aki azt gyógyítaná?

Ettől a nyártól becsomózol! - olvasom az egyik hűsítő nyári reklám szövegét! Nem semmi, vajon mire gondolt a reklámszöveg-tervező, amikor ez villámlott át kicsi szürke agyán? Netalán énrám?

A mellrák legyőzhető! - hirdeti a mellrák ellen harcolók csapatának plakátja. De kérem, mégis, hogyan? Hol van egy olyan plakáton a Rák, ahol három csüggedt szemű nő a még létező mellét takarva, féloldalt fordulva sandít Rád!
Összekacsint két plakátszedő férfi, igen-igen, azzal, azzal már lehet a mellrák ellen cselekedni. És pimasz vigyor.
A mellrák legyőzhető, mégpedig úgy, hogy eltávolítják a mellszöveteket, a gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy masztektómia. Volt mell, nincs mell.
És nem is lesz mell.

Szeptember 19. A recepciónál kezedbe nyomják a szükséges papírokat, azokat a befőttes üvegekre is praktikusan használható címkéket a neveddel, anyád nevével, anyám-anyám miért szültél a világra, dobtál volna a Fekete Tiszába, születési dátumoddal és azzal a bizonyos nyilvántartásba vett sorszámmal. Ez lett belőled, kórházi kartoték az emlő rosszindulatú daganata diagnózis miatt.

Várunk. Anyám A remény hal meg utoljára cím alatt reménykedik: a Doktor úr bizonyára téved. Egy fehérbe öltözött kis csapat jön ki az egyik szobából, valamiféle indíttatástól fogva vagy inkább rutinból átmegy egy másikba. Hú, ők bizonyára a szike mesterei, a Rák legnagyobb ellenségei, az orvosok. De milyen megtévesztőek így együtt! Vajon gondol valamelyikük arra, hogy egy kicsit komikusak, egy kicsit félelmetesek így együtt. Nevetnem kell, már tudom, mire hasonlítanak: mészárosoknak tűnnek, fehérben vannak, mint a vágóhídon, és valószínű az e reggeli viziten is az új áldozatok kijelölésével figyelik a vágáson átesett régi betegek állapotát.

Ezek a vizitek jelentették később, hogy indul a kórházi reggel, hogy ugye mindenki jól érzi magát.

Túl hamar elaltattak. Nem is jutott idő arra, hogy egy kicsit körülnézzek a műtőben. Pedig szerettem volna néhány véres szikét látni, ismeretlen, fura szerszámokat, pecsétes ruhákat, és az orvosom. Semmi. Néhány arc tolakodott a képembe, mindenki vigasztalt, valószínű az anyám műve ez is, vigyázzanak a kicsi lányomra! Figyeltek rám Anyuka, túlságosan is. És így történt, hogy kíváncsiságom nem tudtam kielégíteni, pedig csupán kalandvágyból mentem be hiszti nélkül abba fertőtlenített hideg terembe. A műtét előtti action elmaradt.

Nem álmodtam semmit, szerintem senki nem álmodik ilyenkor, csak a műtősök füllentenek, hogy ne féljen a beteg az elalvástól, máskülönben sem lehet kellemes a mesterséges álom. Félmellel, fájdalomban ébredtem és megfogadtam, hogy soha többé nem akarok ilyen testi fájdalomban részesülni,
Mindig hülyének néznek azok a fiatal sorstársaim, akik plasztikai műtétet terveznek. No, thanks. Én nem, fájhat nagyon, és ha az ember egyszer szabadulhat a kórháztól, miért menne önszántából vissza.
És ha már megáldattam ilyen rendkívüli szexepillel, mint a félmell, akkor miért kellene valamin is változtatni. Én szeretek rendkívülinek lenne, másnak lenni, szépnek lenni, félmellűnek lenni. Bemutatom Madame Zsuzsut. Ő a szilikon félmellem: puha, gyengéd, finom tapintású, majdnem súlytalan, néha ráncos, de nagyon-nagyon szeretem. Általában velem van, nem mindig Csak nekem szabad tegeznem, s amikor nagyon-nagyon jó kedvem van, táncolok vele, simogatom, becézgetem, szeretem. Szokjuk egymást!

Csak a kemoterápia nem ízlik, s gyűlölöm egy pillanat erejéig azt, aki tűvel közelít felém. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de az a kemoterápia nem éppen finom. Másképpen miért jönne a vuk?
Egy fáradt napon eszembe jutott a kedvenc nyuszikás viccem. Nyuszikát is szeretem. Nyuszika megy az erdőben, szomorú nagyon, elnyúlt a képe, hát még a fülei, tépi őket és panaszkodik: hülye vagyok, hülye vagyok, hülye vagyok. Na. Igen nyuszika, hülye vagy - szól hozzá egy kis állat. Nyuszika elgondolkodik: annyi erővel amit a hülye vagyok mondásába fektet, mondhatná azt is; okos vagyok. Nyuszika tovább megy: okos vagyok, okos vagyok, okos vagyok és punktum.
Mióta átvettem Nyuszika életfilozófiáját, ritkán hányok, azt is azért, mert napi egyszer illik egy bekemózottnak hánynia, nem érzem úgy magam, mintha a testemet szú módjára belülről rágná valami, nem leszek kiütéssel tele, nem fekszem erőtlenül, élő halott módjára öt teljes napig és nem készítem ki a már általam is többször kivégzett családom. Jókislány vagyok. Nem pici lány, lassan már nem.

A pici lány megnevezésből azt hiszem, hogy kinőttem, sajnos. A Doktor úr szólított pici lánynak, kedvesen és bíztatóan hangzott mindig. Éreztem, hogy ez a megszólítás jellemző rám, hogy gyerekes énem, kislányos testem valójában túl pici, erőtlen és védtelen a Rákkal szemben. És ahogy más a szerelemben, a függetlenségben, a gondokban nő fel, úgy nőttem én a betegségben fel.

Sokszor filózom azon, miért lett az én 18. évem rákos, miért burjánzott el bennem is a Rák. Nem örököltem - igazolja a génteszt is - tudom, hogy én ügyeskedtem össze. Nehéz küzdelem volt önmagammal szemben, viaskodás saját akaratommal és azzal, amit a nagyképűen sorsnak neveznek. Meggyőződésem, hogy különleges lány vagyok, nem vagyok sem az orvostudománynak, sem a Ráknak könnyű, hétköznapi, n számmal jelölhető esete. Sikerült legyőznöm önmagam - hallod, sikerült - mégpedig úgy, hogy mégis én kerültem ki győztesként.
A Rák, az én Rákom megmarad annak a kedves pajtásnak, akinek köszönhetem életem.

Attach

Olyan mókás volt. Betértünk a sétatéri férfi fodrászatba, ahol éppen két hölgy vágott a kliensek kivánságaira. Egyikük befejezi, én kényelmesen elhelyezkedem a székben, mire a fodrásznő közli velem, hogy nem tud nőknek frizurát vállalni. Mondom neki mosolyogva, hogy velem ugyan nem lesz sok baja: nullázásra szeretném. Kérésemre a hölgy természetesen meghökken és megpróbálja elmagyarázni, hogy szép kislánynak nem állna jól a kopaszság. (Férfi fodrászatban a női kopaszság még tabu?!) Makacs természetem győz, három perc múlva ismerkedem új önmagammal. Barátnőm röhög, én kacagok, a fodrásznők nevetnek, kimegyünk, a novemberi kolozsvári hideg szél is mosolyogva simogatja fejbőröm. Tíz perc múlva már a barátnőm is kiskopasz, ujjong örömében, hogy végre ő is kapott bátorságot ahhoz, hogy kipróbálja a kopaszságot.

A sofőrök engem bíznak meg, hogy osszam ki a határőr által megnézett útleveleket. Na me' neked Zita, kellett neked elől ülnöd! Dúlok-fúlok. Ábelesz Kóbelesz - kiáltom Ábelesz Kóbeleszt. Ábelesz Kóbelesz jelentkezik. Sietek feléje. Bő pulóvert viselek, Ábelesz Kóbelesz már messziről szemtelenül keresi mellmagasságomban csüngő szemeivel a mellem. Összekacsint Kóbelesz Ábelesszel; jó nő lehet, ha ideér, két melle közé dugom azt a bunkó fejemet, na figyusz!

Ábelesz Kóbelesz, hogy lehet valaki ennyire hülye, a bal mellem valahol szét van szabdalva, az a puha, amit érezni szerettél volna, az Zsuzsu. Ejnye no, mindent a szemnek? Tudod a látszat csal. Szerencsémre. De semmiképp a Tiedre. Ábelesz Kóbelesz!